2012.01.31. 20:44, Mashuu
Most először érzem úgy, hogy szívesebben élnék a jövőben mint a múltban. Nem tudom igazából kit csapjak be? Legszívesebben nem is élnék. A mának sem.
Borzasztó egyszerűen, hogy nem tudom. Kész. Az elmúlt évek egy valamit hoztak nekem: leépülést. Borzasztó és tényleg az, hogy folyamatos veszekedésekben élek, melyek között egy perc szünet sincsen.
Rettegve kelek fel minden nap, mert nem tudom mi lesz. Rettegve megyek haza, mert nem tudom, hogy mi lesz. Jelenlegi egyetlen örömforrásom, bizton állíthatom, hogy a napi nikotin anyagom amelyet az éjszaka leple alatt és a hajnali órákban fogyasztok el.
Játszani kell a vidámat, játszani a kezdeményezőt, játszani kell, hogy minden rendben. Minek van együtt két olyan ember aki gyűlöli egymást? Minek nemzenek gyereket, ha úgy is minden nap csak a gondot látják benne. Minek vállalja túl magát az ember, ha tudja úgy sem képes többre. Aztán ott van az éjszaka. A csendes éjszaka.
Pár szál cigi és irány az ágy, zenehallgatás és ismét pár szál cigi, majd merülés az álmok tengerébe. Aztán az ébredés. Az ébredés melynek pillanatában eszébe jut az embernek, hogy ismét egy borzasztó nap áll előtte és tudja is jól, hogy nem, ez nem csak egyszerű negatív hozzáállás, hanem a valóság és igen ez van. Komolyan lassan már beszélgetni nem bírok.
Egész nap fáradt vagyok csak, adom, hogy pörgök aztán, 3 óra alatt lemerülök és este egy agyhalott zombi beszél már belőlem. Semmi értelmes nem jut az eszembe, semmi pozitív, trehányul hányom csak ki magamból a mondatokat.
Aztán mint Csipkerózsika kilépek és ismét kezdődik elölről minden az éjszakai mindenféle után persze csak.
Álmodozó voltam talán egyszer, de most csak önmagam kihűlt árnyéka vagyok. Nincsenek álmaim, se jelenem és úgy érzem nincsen múltam sem.
Sőt.
Igazából már abban sem vagyok biztos, hogy a jövő létezik.
Ugye létezik?
AJÁNLOM AZ OLDALT
